Az "okosok" mindig azt mondják, adjunk a testünknek és lelkünknek 1 órát arra, hogy feltöltödjön. A gondolatainkkal lenni és nem terhelni a testet. De ez egy percig se egyszerű feladat. Főleg ha a gondolatokkal kell lenni. Én csak a magam példáját tudom leírni.

Ilyen alkalmakkal amikor arra próbálok öszpontosítani, hogy a gondolataimmal legyek mindig megbánom. Ilyenkor jönnek azok amiket úgy hívunk hogy emlékek. Emlékek melyekbe vannak jók és rosszak egyaránt. Van olyan ember akinek sok jó és szép emléke van, de van olyan is akinek az ellenkezője. Én valahogy egyikhez se, vagy mindkettőhöz tartozok. Kinek hogy tetszik. Vannak nagyon csodálatos és soha el nem felejthető emlékeim. Ilyen Ádám a kisfiam. De sajnos van rengeteg csalódással teli pillanat. És egy ilyen feltöltödésnek mondható pillanatban inkább ezek kerülnek előtérbe. Elkezdem úgyra felidézni ezeket és próbálok rájönni, hgy hol is rontottam el. Aztán rájövök, hogy nem biztos hogy csak egyedül én vagyok azért a hibás hogy úgy alakult ahogy. kb. 1-2 hónapja volt egy esemény az életembe ami megváltoztatott. Rájöttem arra, hogy valamit nagyon elszúrtam eddig. Mindig úgy voltam, hogy mindent magamért teszek és nem a körülöttem levőkért. Aztán a pillanat hatására kezdtem úgy érezni, hogy ez nem jó. Nem jó, mert amikor azt hittem mindenem megvolt, és tényleg kinyitottam a szemem, rájöttem valójában nincs is semmim. Egyedül voltam és vagyok. Magányosan. Persze ezt nem kell szó szerint érteni. De ha csak egy kicsit is belegondoltok az ami melletettek van milyen lenne ha egy szempillantás alatt elveszne. Én is azt hittem, hogy az ami eddig megvolt azt nem veszíthetem el, mert az örök. Pedig igen. Elvesztettem mindenemet. Nem tárgyakara vagy ingóságokra kell gondolni. Elvesztettem a legfontosabbat. Az önbecsülésemet. És szerintem ezzel mindent. Én minidg úgy gondoltam magamra, hogy ez nem fontos. Próbáltam eltitkolni minden valódi érzésemet mindenki elől. És amikor már rájöttem, hogy fontos lenne akkor más késő volt. Késő volt mindenre és már nem tudtam mit csinálni. 

És ma így a 25 évesen mondhatom, felnőttem. Megpróbálom azt amit elvesztettem megtalálni. Nem lesz egyszerű feladat. Újra meglelni, de nem úgy ahogy volt, hanem már újraformálva. Megpróbálni úgy élni, hogy eddig kellett volna és nem úgy ahogy eddig tettem.

Ha van időtök szánjatok magatokra 1 órát és gondoljátok végig mitek van és milyen lenne ha nem lenne. Vigyázzatok, lehet hogy fájni fog.

"S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?"

Ezt az idézetet a neten találtam. Ajánlani pedig annak szeretném, akinek hasonló problémái vannak. Én eddig 2 embert tartottam igaz barátomnak. De mind a kettőre ráfáztam. Nem tudok és nem is akarok mégegyszer bízni valakibe. Sérülve, összetörve és megalázva léptem ezeken túl. Pedig mi történt? Semmi, hittem és bíztam, rosszba és rosszkor. Ma elmondhatom, nincs is igaz barátom. Vannak haverok és vannak barátok. De igaz barát sose lesz. 3 ember és még 1, akiket megtisztelek valamennyire a bizalmammal. 3 itt van a közelembe, akik "mindig itt vannak". És az az 1. Ő messze van tőlem, és tán ő az aki a legközelebb áll hozzám. Őt nagyon szeretem és remélem sokáig élvezhetem a társaságát.

Reggel egy ismerősöm blogját olvasgattam. Tegnap este hívta fel a figyelmemet az egyik bejegyzésére. Furdalt a kiváncsiság, hogy mi is lehet az. A "JÁRÁS" volt a címe. Végig olvastam, és meglepödve tapasztaltam, hogy mennyire igaza is van. Aztán végül eszembe jutott egy elmentett email amit tán egy évvel ezelőtt kaptam egy baráttól.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között...
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal...
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó...
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével...
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez...
...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér...
Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon
neked...
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes." –V.A.Shoffstall-

Ha minden ember csak egy picit lenne hajlandó arra, hogy ilyen felfogása legyen, biztos más lenne a világ. ...