Az "okosok" mindig azt mondják, adjunk a testünknek és lelkünknek 1 órát arra, hogy feltöltödjön. A gondolatainkkal lenni és nem terhelni a testet. De ez egy percig se egyszerű feladat. Főleg ha a gondolatokkal kell lenni. Én csak a magam példáját tudom leírni.

Ilyen alkalmakkal amikor arra próbálok öszpontosítani, hogy a gondolataimmal legyek mindig megbánom. Ilyenkor jönnek azok amiket úgy hívunk hogy emlékek. Emlékek melyekbe vannak jók és rosszak egyaránt. Van olyan ember akinek sok jó és szép emléke van, de van olyan is akinek az ellenkezője. Én valahogy egyikhez se, vagy mindkettőhöz tartozok. Kinek hogy tetszik. Vannak nagyon csodálatos és soha el nem felejthető emlékeim. Ilyen Ádám a kisfiam. De sajnos van rengeteg csalódással teli pillanat. És egy ilyen feltöltödésnek mondható pillanatban inkább ezek kerülnek előtérbe. Elkezdem úgyra felidézni ezeket és próbálok rájönni, hgy hol is rontottam el. Aztán rájövök, hogy nem biztos hogy csak egyedül én vagyok azért a hibás hogy úgy alakult ahogy. kb. 1-2 hónapja volt egy esemény az életembe ami megváltoztatott. Rájöttem arra, hogy valamit nagyon elszúrtam eddig. Mindig úgy voltam, hogy mindent magamért teszek és nem a körülöttem levőkért. Aztán a pillanat hatására kezdtem úgy érezni, hogy ez nem jó. Nem jó, mert amikor azt hittem mindenem megvolt, és tényleg kinyitottam a szemem, rájöttem valójában nincs is semmim. Egyedül voltam és vagyok. Magányosan. Persze ezt nem kell szó szerint érteni. De ha csak egy kicsit is belegondoltok az ami melletettek van milyen lenne ha egy szempillantás alatt elveszne. Én is azt hittem, hogy az ami eddig megvolt azt nem veszíthetem el, mert az örök. Pedig igen. Elvesztettem mindenemet. Nem tárgyakara vagy ingóságokra kell gondolni. Elvesztettem a legfontosabbat. Az önbecsülésemet. És szerintem ezzel mindent. Én minidg úgy gondoltam magamra, hogy ez nem fontos. Próbáltam eltitkolni minden valódi érzésemet mindenki elől. És amikor már rájöttem, hogy fontos lenne akkor más késő volt. Késő volt mindenre és már nem tudtam mit csinálni. 

És ma így a 25 évesen mondhatom, felnőttem. Megpróbálom azt amit elvesztettem megtalálni. Nem lesz egyszerű feladat. Újra meglelni, de nem úgy ahogy volt, hanem már újraformálva. Megpróbálni úgy élni, hogy eddig kellett volna és nem úgy ahogy eddig tettem.

Ha van időtök szánjatok magatokra 1 órát és gondoljátok végig mitek van és milyen lenne ha nem lenne. Vigyázzatok, lehet hogy fájni fog.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.